A koronavírus által gyökeresen átírt mindennapok garantáltan nem maradhatnak tanulságok nélkül egyikünk számára sem, az azonban rajtunk múlik, hogy mit kezdünk a nem várt, vagy épp a régóta szükséges felismerésekkel.

Egy bölcs barátnőm azt mondta a koronavírus fejezet kezdetén, hogy ez a változás mindenkit valami olyannal fog szembesíteni, ami számára a legkényelmetlenebb vagy akár a legfájdalmasabb, és amivel egyébként nem igen kezdene el foglalkozni. Egyet is értettem, meg nem is, és arra gondoltam, hogy én ismét megtanulom, hogy lehet tervezni, de tudni kell a terveket elengedni, majd azokat újragondolni, habár ez nem új lecke az életemben.

Aztán eltelt pár hét, és kezdett egészen szűk lenni a négy fal közé szorult élettér. 

Nem azért, mert egyébként hatalmas társasági életet élek, vagy mert a kollégák hiányoznak, mivel introvertáltként szeretem a csendet, és évek óta itthonról dolgozom, e tekintetben nem igazán történt változás a mindennapjaimban. Sőt, egy pontig úgy tűnt, hogy még a terveimet is könnyebben tudom új pályára állítani, mint korábban. Látszólag tehát minden haladt a maga útján, egyik feladatot pipáltam ki a másik után, merthogy rám igen nagy mennyiségű munka zúdult a járvány felbukkanásával egyidőben. Ez nem hagyott kiesni a korábbi ritmusomból, amiért eleinte nagyon hálás is voltam, aztán jött ez a bizonyos „túl szűk idebent” érzés...

Az már a korábbi posztomból is kiderült, hogy szeretem feszegetni a határaimat, és emelni a tétet, ha munkáról van szó, így most is a szokásos 110 százalékon pörögtem tovább, ami, akárhogy próbálnám is tagadni, a lételemem. Szeretem az érezni, hogy haladok, hogy hatékony vagyok, hogy megteszem azt a pluszt, ami szükséges a célomhoz – sokszor a pihenés, a feltöltődés rovására is...

Persze én is csak egy pontig feszíthetem a húrt: eddig az utazás jelentette a kilépést a folyamatos munkából és a maximális teljesítményből, hogy aztán a távol töltött napok után újra hajtani tudjam az aktuális mókuskerekem. Innen nézve már pontosan látom, hogy ez a rendszer már korábban sem működött igazán, hiszen én nem azért ültem repülőre és landoltam egy távoli helyen, hogy elmerüljek annak kultúrájában és gasztronómiájában, hanem azért, hogy végre olyan dolgokkal tölthessem az időt, ami itthon hiányzott, például, hogy kiülhessek egy napsütötte teraszra olvasni.

Zsákutcába kerültem.

Egyre jobban éreztem a kimerültséget, a frusztráltságot, miközben hiányoztak az eszközeim ezek kezelésére. Utazásra ki tudja, meddig nem lesz még lehetőség, így maradt a szembenézés, a fájdalmas felismerések, a változtatás, mint egyetlen, járható út. Ez azonban egyáltalán nem könnyű, hiszen rádöbbentem, hogy immár három évtizede alkalmazom ezt a stratégiát: már gyerekként is csak a nyarak jelentették a pihenést, szeptembertől júniusig pedig mindent a kötelességemnek rendeltem alá. Ezt hoztam tovább a felnőtt életembe, azzal a különbséggel, hogy már nincs két és fél hónapos szünet, a leghosszabb szabadságom kéthetes volt, az is csak egyszer, 2016-ban...

Valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, akinek ilyen gyomorbavágós tanulságot hozott a járvány, olyat, ami felett akkor sem lehet szemet hunyni, ha nagyon akarunk. És ezen a ponton adódik a legfontosabb kérdés:

Mit tehetünk most?

A jó hír az, hogy mindig két út van, akkor is, amikor azt hisszük, hogy csak egy! Vagyis mindig dönthetünk és cselekedhetünk másképp, mint eddig.

A rossz hír viszont, hogy ez a rögösebb, előre nem látható gödrökkel teli út, amit sem lerövidíteni nem lehet, sem gyorsan túllenni rajta. De abban a pillanatban, amikor elhatározzuk, hogy felelősséget vállalunk magunkért, és elkezdjük kutatni azokat a megoldásokat, amiket korábban nem alkalmaztunk, az hihetetlenül felszabadító érzés, az eredményeinkről nem is beszélve!

Hogy én hogyan indultam el a változás felé, és pontosan mely lépéseken érdemes végighaladnunk, azt a következő posztban megmutatom!